A cikkben előforduló, a témához kötődő fontosabb fogalmak, kulcsszavak:
jó modor, viselkedés, viselkedési szokások, előírások, szabályok, illemtankönyv,
etikett, étkezési kultúra, étkezési szokások az ókorban, középkorban, illem,
illemtan, étkezési szokások, hagyományok története, illemkódex
A XVII. század étkezési szokásainak egyik legfontosabb változása az volt,
hogy már nem egy tálból, hanem tányérból ettek az asztalnál ülők. A leveses
tányér a Ramboulilett szalon találmánya, de a leveses merőkanalat, melyet Montaurier
herceg "talált ki", csak a XVIII. század végén kezdik el általánosan használni.
Sokáig a pohár sem szerepelt a terített asztalon, azokat a pohárszéken tartották
és a pohárnok megtöltve vitte az asztalhoz. A XVII. századig még külön poharat
sem használtak mindenhol, megelégedtek egy pohárra. Ebből az időből származó
illemszabály szerint: "Mielőtt a közös pohárból innál, a pohár szélét az abrosszal
törüld meg, de nem ár, ha előbb a szádat is megtörlöd. A poharat csak három
újjal fogd, igyad ki egy hajtásra egészen, ne hagyj benne másnak". Ha nők ittak
a közös pohárból, akkor egy szolga mindig egy kis tálat tartott az ajkuk alá,
nehogy a bor a drága ruhára csepegjen. Csak 1760 körül vált általános szokássá,
hogy a boros kancsó, üveg és pohár az asztalra kerüljön, s hogy maga a vendég
töltsön. A kultúrtörténeti elírások szerint XV. Lajos francia király volt az
első, aki magának töltött, de a rossz nyelvek szerint erre szükséges is volt,
mert mohón és sokat ivott. Mint már említettük, a főúri udvarban az étteleket
fedett edényekben hordták fel az asztalra, úgy, hogy egyszerre mindig egy fogást
hoztak fel a konyhából. Volt egy időszak, amikor a fazekakat lezárták, aminek
mulatságos története van. A szolgaszemélyzet erősen "diétás" ellátásban részesült,
sokszor éheztek és azért, hogy éhen ne maradjanak, a konyhából az ebédlőig
tartó útjukon a fazekakat megdézsmálták, sőt néha a húsételeket egészben kilopták.
Egy spanyol udvari leírás szerint ünnepi lakomákon gyakran előfordult, hogy
üres fazekak kerültek az asztalra. Ennek megakadályozására a fazekakra zárat
csináltattak, az egyik kulcs a konyhamesternél volt, aki a fazekat lezárta,
a másik a ház uránál, aki azután a behozott fazekat kinyitotta. A magyarok
étkezési idejének megválasztásában a szokások koronként eltérőek voltak. A
XVI. század végéig, amikor még korán keltek, az ebéd már délelőtt tíz órakor
volt, a vacsora esete hatkor. A XVIII. században, különösen a vége felé az
ebéd ideje déli tizenkét óra, a vacsoráé este hét óra. Egyébként pedig a görög
bölcs tanácsát követték: "A szegény ember egyék mikor ehetik, a gazdag mikor
ehetnék!"
Ha már a XVIII. század végén járunk egy korabeli illemtankönyv segítségével
felidézzük a nagypolgári családok vendégfogadásának akkori szabályait: "A levesnél
a kiszedőné, akkor leginkább ha számos vendégek vannak, a' tányérokat a' környülhordásra
az inasoknak általadja, és ezt már előbb megtaníttya, hogy mellyik vendégnek
szolgáljon először. Ugyan azt kell érteni a' főzelékekről, tésztás ételekről
is, mert az egész tálakat nem volna alkalmasabb körül hordani a' mi ugyan,
ha az udvarló inas a' táblánál nem igen szokott szolgálni, a' Dámák ruhájának
néha igen veszedelmes. A' hus ételeket a' mellyek szétt kontzoltatnak, és közönségessen
mind azok mellyeket darabokra vagy lapokra metélve tányérokra lehet rakni,
két tányérra kell rendessen elegyengetni, és azután egyik jobbru a' másik balrul
kézről kézre hadd mennjen. A' ritkaságokat, a' mellyekből kevés van, úgy kell
elosztani, hogy mindeggyik vendég legalább valami keveset kapjon belőle, ha
akar. A' mi az ételeket illeti, jól mg kell gondolni, hogy nem a' sokféle
ételeknek nagy számából áll a jó ebéd, hanem A' jó íz és az alkalmatos öszre
állításokból azoknak. Hasonlómódon vissza kell tartani a' különféle boroknak
sokaságával. A' táblára könnyebb italu borokat kell tenni, de mindegyik a'
magas nemében olly jó legyen á' mint tsak lehet kapni."
Horváth Dezső